Úgy
döntöttem, hogy ezúttal egy olyan sorozatról hozok előzetes kritikát, amit még
nem láttam végig.
Egy
facebook-os csoportban ajánlották a Red band society c. sorozatot, ami az Ocean
Park kórházban játszódik, Los Angelesben.
Ugye már
most az ember ebből azt venné le, hogy az egész egy szomorú, nyomott hangulatú,
időpocséklás. De, nem!
5 részt
láttam eddig, ezalatt csak egyszer sírtam, és az is simán rákenhető az ingatag
lelkiállapotomra.
Tehát,
miről is szól pontosan?
A
történet főszereplői mind tinédzserek – mily’ meglepő… -, akik valamilyen
nagyobb betegséggel küzdenek; evészavar, szívmegnagyobbodás, rák, cisztás
fibrózis és egyéb ilyen finomságok. A narrátor pedig egy kómában fekvő kisfiú,
aki mindent hall, de reagálni képtelen.
A mai
világban játszódik, mégis annyira lehetetlen, hogy ilyen dolgok legyenek,
kezdve például az orvosok közvetlenségével, vagy azzal, hogy majdnem minden
betegnek saját ízlése szerint berendezett szobája van, de mélyen hiszek benne,
hogy ez egy elengedhetetlen alapja annak, hogy a történet ne taszítson mély
depresszióba. Hiszen elég komoly témát ölel fel.
Egyedül
Charlie – a kómás fiú – és Jordi szüleiről kapunk egy kicsit bővebb képet, a
többiekéről egyenlőre csak annyit tudunk, hogy vannak.
Charlie
szülei nem tárgyalnak egymással a baleset óta, míg Jordi apja ismeretlen, az
anyja pedig halott…
S P O I
L E R !
Legalábbis
Jordi számára, ugyanis a nő 6 éves korában a mexikói nagyanyjához küldte a
kisfiút, mert ő képtelen volt anyaként viselkedni. Most pedig újra felbukkant,
pont azután a nap után, hogy lefeküdt Jordi kezelőorvosával. Na, mi ez kérem,
ha nem izgalom?!
Viszont,
amikor felbukkannak a kemó első mellékhatásai az anyuka ismét lelép, magára
hagyva ezzel Jordit, egy idegen országban.
S P O I
L E R V É G E !
Jordi-val
egy időben bukkant fel Kara, a zsarnokoskodó pom-pom lány, akit alapból
szívtelennek tartottak, nemhogy azután, hogy kiderült róla, bizony új szívre
van szüksége a túléléshez. Eleinte nagyon nehezen megy neki a beilleszkedés, de
szerencsére a bajkeverő, minden lében kanál Dash - aki a cisztás fibrózissal küzd – hamar felkarolja,
és úgy tűnik barátok lesznek.
Aztán
ott van még Emma, az evés zavaros lány és Leo, az amputált lábú, rákos srác.
Természetes, hogy ők ketten valaha egy pár voltak, de a hatalmas
nézeteltéréseik miatt nem tudtak megmaradni egymás mellett, noha a szerelmük
itt – ott továbbra is fellángol.
Így
előzetesben csak ennyit tudok mondani róla, amit befejeztem az első évadot, egy
bővebb véleményt is írok majd.
Tetszik,
hogy próbálják vicces, kalandos dolgokkal enyhíteni, lágyítani ezt a komoly
témát. Hiszen lássuk be, nem egyszerű az álmainkat és a korábbi életünket
feladva, egy kórházban élni. Valamint, azért nem hagyják ki a dolgok
hátulütőjét sem; többször is hallunk a szereplők halálfélelméről, a
fájdalmaikról, a nehézségekről, viszont én pont azt csodálom bennük – még akkor
is, ha csak színészek -, hogy ennek ellenére mindig keresik a bajt, nem
lustulnak, és tudnak mosolyogni.
Bár,
annyiban van valamiféle kritikus látás bennem, hogy azért én kisebb koromtól
egészen sokáig hetente látogattam a kórházakat, és igazából ott soha nem azt
kaptam, amire számítottam. Igen, a rossz értelemben.
A való
életben nincsenek olyan kedves, és megértő kezelőorvosok, mint Dr. McAndews,
vagy nem léteznek olyan szigorú, mégis törődő nővérek, mint Jackson nővér, de
még olyan ápolót sem láttam, aki nem tudta volna abbahagyni a mosolygást, mint
Brittany.
Szóval, lényegében ennyi lenne a történet.
Két
kedvenc szereplő között vacillálok; Jordi és Leo között, ugyanis amellett, hogy
mindketten elég jól néznek ki, még ráadásul borzasztóan jó a karakterük is.
Leo
nagyon okos – fura ezt mondani, de – bölcs, már az első részben megragadott a
felfogása.
Jordi
pedig közvetlen, furfangos és hihetetlenül lágyszívű, aki szerintem egy légynek
sem tudna ártani.
Összegezve szerintem nagyon megéri belekezdeni, mert hihetetlenül megragadó a történet és a kidolgozása is.
Értékelés:
☆☆☆
☆☆☆
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése